Emlékezetes találkozások – Amerigo Tot római műtermében

1970 februárja kivételes hűvös Rómában. Józsa János festőművész barátommal a Piazza del Popolón, a régi Róma „főbejáratánál" fázlódunk s a Vignola s Bernini tervezte kapu íve alatt várjuk az egyre erősebben szitáló eső megcsendesedését, hogy mielőbb indulhassunk Amerigo Tothoz — Tóth Imréhez —, az olaszhonba szakadt híres szobrász hazánkfiához. Amint az eső pár percre kihagy, sietve kanyarodunk be a „műkereskedők utcájába", a Via dei Babuinóra, ahonnan már több szűk kis átjáró vezet a vele párhuzamos, ugyancsak kiállítóhelyiségekkel zsúfolt Via Marguttára, onnan fel a hajdani csurgói parasztfiú otthonába. Magasba törő, délszaki növényekkel szegélyezett lépcsősorok vezetnek szobrokkal, grafikákkal, textíliákkal s könyvekkel zsúfolt lakásába.
Tóth Imre pár perce érkezett az öntödéből, ahol bronzszobrai készülnek. Néhány percig az agyonhajszolt, de a sohasem fáradó, örökké a munka lázában égő ember benyomását kelti. „Nyolcig a vendégeim vagytok — töri meg a néhány másodpercnyi csendet. — Akkor csatlakozunk Weöres Sanyi társaságához." — A beszélgetés gyorsan megindul, de pillanatnyilag őt is a rendkívüli időjárás foglalkoztatja. „Hófúvások mindenfelé — fűzi hozzá. — Ilyen kemény télre nem is emlékszem, pedig 35 éve élek Olaszországban." —Józsa Jánossal legutóbbi magyarországi útjáról faggatjuk.
„Igazán nagyon szívesen, sőt lelkesen fogadtak mindenfelé. A sajtó is kitett magáért. Tegnap este a sajtószolgálat 72 cikkét néztem át, amelyek mind hazai utamról és otthoni kiállításaimról szólnak. Tizenhat szobrom maradt Magyarországon, s szülőfalumnak ajándékoztam a Csurgói Madonnát. A reám háruló anyagi rész is jelentős, hiszen csak a művek bronzba öntése meghaladta a 12 000 dollárt."
Beszélgetésünk kapcsán felelevenítette tihanyi kiállításának néhány epizódját. Elmondta például, hogy tízfajta levelezőlap készült munkáiról, s ezekből öt nonfiguratív művet ábrázolt. A fiatalok nemegyszer százas csoportokban keresték fel kiállítását, s ugyancsak vásárolgatták a képeslapokat. Amerigo ajándékul is sokat szétosztott közülük. A gyerekek nagy része alá is íratta a mesterrel. Tóth Imre kíváncsiságból is megfordította a lapokat, érdekelte, hogy a kisfiúk miket válaszolnak. újabb munkáinak valamilyen önigazolását kereste ezekben az őszinte vallomásokban: vajon a fiatalok hogyan figyeltek fel újabb szobraira. S Amerigót itt Tihanyban különös meglepetés érte. A kiválasztott képeknek ugyanis több mint fele absztrakt volt. S legtöbbjétől megkérdezte: „Miért éppen ezt vetted? Miért nem a Csurgói Madonnát, vagy a Birkózó fejét, vagy akár a Szép Parthenopét? Miért éppen ezt emelted ki? A Csurgói Madonna nem tetszik?" A válasz meglepő volt. „Igen, tetszik, de azon nem kell gondolkodni !" „Csodálatosan mélyértelmű felelet!" — idézi fel Tóth Imre tihanyi emlékeit.
„Még egyetlen esztétikustól sem kaptam ilyen mélyenszántó meghatározást, »Őfelsége, a kilowatt«, »A föld szeme«, »Aspromente,, s hasonló megoldású művek vonzották őket. S ezt szívesen beszélem el minden alkalommal a barátaimnak."
Lassan kanyarodott odáig a beszéd folyamata, hogy megkérdezhettük: mikor is következett be művészetében az absztrahálásnak ez a mértéke? „Tulajdonképpen a Termini pályaudvaron — válaszolta rövid töprengés után. — Valójában bármikor vissza lehet kérdezni, hogy mit is jelent ez a szó, hogy absztrakt, s mit jelent a figuratív elnevezés. Mert mikor figuratívre gondolunk, valóban akkor is absztrakt dolgokról van szó. A szép mindig valami elvont dolog. Nemrégiben olvastam Lukács György művészetelméleti könyvét. Bár ő is a figuratív művészet mellett tör lándzsát, ugyanakkor ő is kénytelen olyan szavakat s fogalmi meghatározásokat használni, melyekre csak akkor tudok reagálni, ha a dolgok gondolati formáját veszem alapul. Lukács szerintem a formai világon keresztül egyes téves, de elterjedt eszmék hitelét akarta megbontani. Sokan, mikor egy absztrakt munkát néznek, azt kérdik: mit ábrázol? De ugyanakkor például azt is megkérdezik, hogy egy akt mit ábrázol. A Szép Parthenopéről éppenúgy érdeklődnek, mint az elvont Aspromentéről. Az emberek mindig szerettek kérdezősködni." Újból élő példákat sorakoztat fel. Mikor a Termini frízét rakta fel segédeivel, kezeslábas ruhában dolgozott. Senki sem sejtette az ott őgyelgők között, hogy ő a tervező.
Alattuk sokan ácsorogtak, bámészkodtak. A taxisofőrök közt volt egy, aki polihisztornak számított, mert mindenre talpraesetten tudott felelni. Ezt aztán a többiek nemcsak csodálták, hanem „froclizták" is. „Na hát barátocskám mondd csak, hogy ez mit akar jelenteni? Ezt fejtsd meg!" — „Nem számít az egy öltést sem, hogy mit ábrázol — s megtoldotta magánvéleményét egy jól ismert olasz káromkodással. — A lényeg az, hogy tetszik!"
A beszélgetés során aztán elmondta: a Termini fríznél az volt a célja, hogy a domborműnek ne csak külső, hanem belső plasztikája is legyen. „Belülről" is meg akarta csinálni. (A „Geometrikus gordiusi csomó", meg a ,Geometrikus meteor" szobrai ugyanezt a törekvést érvényesítik az egymás mögé sorakoztatott síkokban — csak mintegy két évtizeddel későbben.) A fríz elkészítése nem volt könnyű feladat. A homlokzat vízszintes ritmusát nem is annyira szobrászi, mint inkább zenei módon kellett megoldani. Amerigo Tot az állomás rendeltetésének megfelelően bele akarta vinni a vonatok dübörgésének a ritmusát! Tóth Imre sokszor gondolt itt Bartókra, a magyar népdalokra, erre az egyöntetűen hömpölygő muzsikára.
„Egészen biztos vagyok benne, hogy dolgaimban van valami, ami el nem idegeníthetően magyar, ami eleve visszavezethető ezekre a motívumokra. Herbert Read megkérdezte tőlem: Ugye maga magyar származású? De aztán összevesztünk, mert ő az egészből nemzetiségi kérdést akart csinálni. (Még a modern szobrászatról ekkortájt írt könyvéből is kihagyott.) „Az én elvem: ne hasonlíts senkihez, de mégis kapcsolódj be valamilyen áramlatba. Ne tartozzál egyetlen iskolához sem, de mégis része legyél a művészettörténetnek. Leonardónak például semmi köze nincs Verocchióhoz, hiszen egészen más. A századot mégis fel lehet ismerni. Könyveidből jól ismerem Holló László festményeit, rajzait. De műveiről nem tudnám megmondani, hogy melyik évben készültek. Én mindig arra gondolok, hogy a mai életünket fejezzem ki." — A továbbiakban arról szólott, hogy milyen szakadék tátong a szocialista és a kapitalista művészet között. Az egyiket az ideológia, a másikat individuális sejtelmek vezetik. Az igazi művész azonban mindenből tud magának forrást s ihletet meríteni: a gépekből, a motorokból, az eszmékből. „Mikor nem tudok valamit — fűzte tovább e gondolatsort felütöm a természet lapjait, mint mikor egy fordító kinyitja a szótárt, ha nem ismeri valaminek a jelentését. Valójában absztrakt gondolat nem is létezik. Nézetem szerint minden elvont formának figuratív a születése. A látvány, az elképzelés a művészben fejlődik át valamivé. Az absztraktban azonban mindig rejlik valami nagy veszedelem: Nincs meg a hozzáhasonlítási lehetőség. Saját magamban kell megtalálni az indítóokokat, amelyek a festőt vagy szobrászt alkótásra késztették. Ezért volt olyan meghökkentő élmény számomra a tihanyi fiúcska felelete."