Egy mediterrán művész

– Amerigo Tot tihanyi kiállítása elé –

„Mit keres Amerigo Tot Tihanyban ?" — kérdezte nem is egy ismerősöm, amikor híre ment, hogy a művész Budapesten oly nagy sikert aratott kiállítása az idén nyárra a Balatonvidék egyik legszebb helyén álló múzeumba költözik. — „Otthonát!" — feleltem mindig újra.
A tihanyi múzeum vezetőinek immár hagyománnyá nemesedő szokása, hogy nyárról-nyárra a magyar képzőművészet úttörő mestereinek műveiből rendeznek kiállítást az egykori monostor hófehérre meszelt, bolthajtásos helyiségeiben; vállalva nemegyszer a kihívás vádját, az ellenvélemények fel-felhabzó hullámverését. Az eredmények őket igazolták. A gyakorlat megmutatta, hogy az igazán nemes értékek századok szakadékain átlépve, testvéri egyetértésben találkozhatnak, hogy a legmodernebb művek is otthont találnak e rusztikusságában is nemes épület falai között, ahol az egykori cellák bensősége oly szép összehangban egyesül a balatoni tér végtelenségével.
Most éppen egy olyan művész alkotásai népesítik be a tihanyi múzeumot, aki Magyarországon kezdte, Németországban és Olaszországban fejezte be tan ulóéveit, aki hosszú évtizedek óta Rómában él, új hazája körülményeihez igazította nevét is; s ez a név ott van a világ modern alkotóinak ércesen csengő nevei között. Komoly esemény volt már Tot válogatott, pályájának minden lényeges mozzanatát felidéző műveinek fővárosi kiállítása is. Olyan művésszel találkozott ott Budapest érdeklődő közönsége, aki benne áll az európai művészet fejlődésének fő áramában; részese, s formálója is ennek. Azoknak a kezdeményeknek parazsa, amelyek az itthoni nehéz légkörben hamvukba roskadtak, nála, a nagyvilág erős széljárásában, magas lángra lobbant. S ez a kitűnő művész most alkotásainak érveivel, személyes jelenlétének hitelével, világhírének tekintélyével egyszerre felszabadító és megkötő hatást gyakorolt kissé tétova, inkább az utánzásban merész, s a szembeszegülésben konok s nagy alkotásaival oly gyakran elszigetelődő művészi életünkre. Felszabadított a kísérletezés bátran vállalt kockázatának példájával, megkötött a minden kísérletezésnek értelmet adó igényesség követelményével. Hogy ezt a kiállítást a nyár folyamán sok ezer laikus nyaraló is megnézheti, értékeit élvezheti vagy legalább megvitathatja, igen lényeges dolog.
De van a helyi hagyományoknak egy sokkal régebbi vonulata is, amelyhez ez a kiállítás kapcsolódik. A Balaton világának legnagyobb énekesei és ábrázolói a helyi mozzanatokat mindig koruk európai mozgalmainak előrelendítő erőivel együttműködve emelték ki vidékiességükből. Csokonai Tihany riadó leányának erdős-sziklás otthonát az emberség és polgárság rousseau-i eszményeivel szentelte meg; Berzsenyi Nikla, Keszthely és Füred ligeteit s partjait az antikvitás megelevenedett szellemével és laikus istenvilágával népesítette be; Szabó Lőrinc a bölcselet fényeivel átvilágított s kozmikussá tágított valóság énekese maradt a tó fényittas terében is, ott, ahova Illyés Gyula a modern európai költészet ihletét hozta el — s nagy költőit személyükben is. Az erők rokon játékával, egybehangolásával jellemezhetjük a Balaton legkiválóbb képzőművészeit is, Ligetitől Telepyn, Mészölyön át Egryig, Bernáthig, Borsosig.
Az európai modernség jelenlétét senki sem vonja kétségbe Amerigo Tot alkotásait szemlélve. De — kérdezték tőlem, vélt joggal, többen is — mi benne a hazai hagyomány ? Hadd keressek feleletet most erre a kérdésre.

Először is: Amerigo Tot nekem mindig Tóth Imre marad. Letűnt ifjúkorunk idején Berlinben találkoztunk ugyan először, de első pillanatban a rokonság, az egynyájból-származottság valamilyen tudatmélyi bizonyosságával. Villanásnyi meglepetést sem éreztem, amikor megtudtam, hogy dunántúli születés, s természetesnek találtam, hogy amikor nemrég — évtizedek múltán — hazalátogatott, olyan komoly, nyílt tekintetű parasztfejek közt láttam meg az ő jól szabott, lázak és lelkesültségek formálta fejét, amilyeneket otthon láttam egykor, az én Göcsej-vidéki és Balaton melléki pátriámban. Félreértés ne essék: nem valami mélymagyar mitológia ábrándképeit akarom itt felidézni. Az ifjúság, az első benyomások vérbe, emlékezetbe ivódott sugalmaira akarok csupán utalni, azokra a társadalmi erőkre, amelyek szokásokban, magatartásformákban, erkölcsi és szépségeszményekben megtestesülve egész életén végigkísérik azt, aki részesük volt. Különösképpen a művészt. Nem akarom Tóth Imrével kapcsolatban is Ady halhatatlan példázatát idézni a „Fel-feldobott kő"-ről. Azt gondolom azonban, hogy művészetének igen lényeges vonásait elhanyagolja s egészét félreérti, aki nem veszi észre benne a dunántúli magyar nép igazi, tehát nem felületi-díszítő, hanem szerkesztő-formateremtő ösztönének kiművelt, a nagyvilág nagy műalkotásainak példáján iskolázott s egyéni alkotásokban teljessé lett megnyilatkozását.
S itt újra azok a jól formált, érett férfifejek tűnnek fel előttem. Nincs azokon semmi keleties: nem mongol arcok; de nincs rajtuk semmi északias, vagy nyugatias sem: nem germán, nem is kelta vagy frank arcok. Olasz, dalmát és görög falvakban láttam hasonlókat. S ha ezen a nyomon haladunk, eljutunk Tóth Imre — Amerigo Tot művészetének mélyebb forrásvidékére, tágasabb hazájába, a Földközi-tenger térségébe, a Mediterránaeumba.
A Dunántúl tudvalevőleg századokon át római provincia volt. Nemcsak útjaink egy része követi az egykori birodalmi utak vonulatait, nemcsak régészeink tárnak fel évről-évre új és új római rommezőket. A szőlőskertékben, a szelek járásában, de a szokásokban, az emberi együttélés és alkotás élő formáiban is ott lélegzik, áramlik, hat az egykor itt is újra meg újra áthullámzott műveltség nagyrészt tudattalan öröksége. Hogyan tudhatnám itt, röviden jellemezni ezt a hagyományt, amikor legfőbb vonása, éppen az árnyalatosság, a sokoldalúság? Számomra mindenekfelett abban az, arányérzékben nyilvánul meg, amely egyensúlyt teremt a legszélsőbb ellentmondások, a régi és az új, a valóság és az álom, a vaskos mindennapiság és a tündéri lebegés, a kalandos kísérlet és a megbízható eredmény, a higgadt józanság és a lángeszű képzelődés között. A szépség fényét tudja kölcsönözni a szegénységnek, a szótlan méltóság pátoszát a nyomorúságnak, a valóságérzék okosságát a forradalmi indulatnak, a humor kesernyés derűjét az életfájdalomnak. Ezért olyan emberszabású világ a dunántúli, minden szakadékossága, nemegyszer már-már kétségbeejtő örvényessége ellenére. Latin táj, latin örökséggel: vannak, akik így fogalmazzák meg jellemét. De még tágasabbra vonhatjuk határait a térségnek, amelyhez tartozik, s amelynek közepe, öle, magva a Földközi-tenger. Sokszor elmondták már, hogy az a vidék, a Mediterranaeum Európa szülőföldje; — s ne feledjük, hogy a Földközi-tengeri égalj északi határa nagyjából a Balaton északi partjait követi. Nemcsak latin táj ez tehát, s nemcsak a római műveltség hagyatékát őrzi, hanem annál régibb múltakét, mélyebb rétegekét is; nemcsak római szőlők és villák emlékét, hanem valamit a görögöknek vagy azok őseinek hagyatékából, nemcsak a táj lehetőségeit, ünnepélyes szépségét és ijedelmes árnyait, hanem az itt egymást folytató emberi nemzedékek örökségét, álmait s eredményeit is.
Amerigo Tot — Tóth Imre művészetét a Földközi-tenger szelleme, égalja és humanitása, nevelte: ezért olyan otthonos a Balaton világában is.
Már Nietzsche Hörderlintől, az meg az évezredes hagyománytól tanulta, hogy a görögségről alkotott felfogásunk csak akkor lehet teljes, ha az Apollóban megtestesülő, fegyelmezetten lobogó értelem fényei mögött ott tudjuk a Dionizoszban megtestesülő őrjöngés lázait s indulatait is; a Vénuszok derűs-fölényes mosolyában a Gorgo szörny-arcának ijedelmét; és viszont. Újabban gyakran megfeledkeznek erről a kettősségről. A szerelmes földrajz írói például manapság túlságosan is a gyengéd, szelíd, világos színeket és fényeket emelik ki a Balaton vidékét ábrázoló képeiken: a lágy lankákat, a selymes vizet, a nyár vidámságát, az ősz pompázatos méla csendességét. Ideje, hogy újra odafigyeljünk az árnyékosabb, viharok tépte-dúlta, démoni arc vonásaira is: a tóvidék vad mámorokba vesző dionizoszi — gorgói látomásaira. S ebben talán a Balaton igazi költői és művészei lehetnek segítségünkre. Olyanok, mint Illyés Gyula vagy Déry Tibor, akik az elmúlás ugrásra lapuló szörnyeivel birkózva hágtak fel, itt közelünkben, pályájuk újabb ormaira, vagy Takáts Gyula, vagy Borsos Miklós, akik nem is oly rég merültek le azokba a gyönyörű látszatok mélyén gomolygó, pihenő, archaikus mélységekbe, amelyekben a görögök előtti s alatti művelődések várakoznak újjászületni készen. S mentek azért is, hogy bátrabban meglássák és megmutassák e rétegek élő jelenlétét hazai világukban.
Azt kérdezhetné valaki, miért beszélek minderről Amerigo Tot tihanyi kiállításának megnyitása alkalmából. Aki azonban figyel a felvetett gondolatokra, s továbbgondolja őket, tudni fogja: Tóth Imre művészetéről volt itt állandóan szó. Arról, hogy egy világvándora nagy művész, aki a Földközi-tenger isteneket és kultúrákat szülő és felfaló világában találta meg igazi önmagát, most hazalátogatott, s itthon ismerős, az övével azonos forrásokból táplálkozó és rokon célokért küzdő élet fogadja. Elgyönyörködhetünk tehát rokonként is műveinek emberi arányain, erőteljes, a szép látszatok mélyére törő, az élet boldog mosolyát s szédítő iszonyatát, az önmagában nyugvó anyag boldogságát meg a cikázó gondolat nyugtalanságát egyforma bátorsággal, erővel és arányérzékkel megmutató realizmusán. Ihletet meríthetünk műveiből arra, hogy megkeressük és felidézzük a mi Új világunk igazi, lényegi látomásait, hogy szembenézzünk az életünket szinte teljesen átformáló erőkkel : a mi korunk angyalaival és ördögeivel, tiszta szellemeivel és szörnyeteg-démonaival. Hogy a világos értelem fényében megsejthessük s a művészet mágiájával ábrázolhassuk őket. Az előttünk felsorakozó műveknek, a bensőségeseknek és a kihívóknak, a valóság látszataihoz híveknek s a valóság titkait, szerkezetét kutatóknak, a boldogan boldogítóknak és a lázítva tiltakozóknak, az ember hagyományos világát ábrázolóknak és az emberen túli titkok felé törőknek ez végső értelmük. A hit, hogy ha, megfejtjük korunk angyalainak s szörnyeinek titkát, ha szembenézünk velük, ha megnevezzük és ábrázoljuk őket, talán úrrá is lehetünk rajtuk.