Beszélgetés Tihany fokán

Mi tagadás, esetenként mindannyian hajlamosak vagyunk a túlzásokra. Emberi tulajdonság. A napokban is gondoltam erre, amikor a tihanyi volt bencés apátság barokk-angyalos, kőszentes bejárata előtt megpillantottam Őfelsége, a kilowatt robusztus bronz idomait és társát, A föld fülét, csizmás parasztemberek, fejkendős falusi asszonyok gyűrűjében. Milyen kitűnő zsánerkép kerekednék ebből egy sietős fotoriporter számára. A falu kulturális életének beszédes bizonyítéka, nemde? Ilyesmit sugdosott fülembe a túlzások egyik kis ördöge, de a másik rögtön rátromfolt: „Ahelyett, hogy azt néznéd, mint vakarja üstökét az a nagy bajuszú bácsi! Nem hiszem, hogy nagyon barátkozna ezzel a bronz micsodával."
Elhessegettem mindkét kisördögöt, mert igaztalant és hamisat — ha nem is egészen alaptalant — mondtak. Azért is, mert lassú folyamat ez, a művészeti közízlés alakítása nem néhány év alatt lezáruló, sőt egyáltalán soha le nem záruló feladat. De azért is, mert a művész, aki ezeket a világhírű szobrokat alkotta, maga Is tudja ezt, és azon a nyelven is tud szólni, amelyen a formák kevesebb áttétellel jutnak el az értelemhez, az érzelemhez. Reneszánsz ihletésű művei, figurális alkotásai a budapesti Műcsarnok után most itt, az egykori kolostor múzeumi termeiben, intim udvarán tekinthetők meg a legújabbakkal, az elvontabban, absztraktul jelentkezőkkel együtt. Az indíték, vagy azt is mondhatnám, hogy az eszmei tartalom valamennyinél mégis közös, ugyanaz: a humánum keresése, az emberiesség megfogalmazása, tiltakozás az elembertelenedés, az emberi élet üres elgépiesedése, az embernek önmagától való elidegenedése ellen.

De hogyan és miként is kap helyet az elvontság oly sokat vitatott kérdéskomplexuma napjaink művészetében vagy akár művelődéspolitikájában? Egyebek között erről esik szó itt, „Tihany fokán", bent a múzeum csendes-hűvös bolthajtása alatt a művésszel, kinthagyva a júniusi forróságban sem fogyatkozó érdeklődők, tisztelők sűrű csoportjait.
— Elvont művészet? — gondolkodik el, de már hozzá is teszi: — Tulajdonképpen ez sem más, mint amikor az egyszerű emberek történetet mesélnek el valamiről, akár saját dolgaikról. Ha egy parasztember valamit elbeszél, az is csak hasonlít arra, amiről szólni akar. Mert ő is elvonja az igazát a tárgyról, hogy a saját igazságát mondja el, vagyis a közölnivalója némiképpen a fantáziába szűrődik át.

Kecskeköröm és alkotás

Amíg erről beszél, egy pillantást vet odakintre. Az ablakból a Balaton vize csillog ide, amelynek partján öt évtizednyi távolban játszott a kis Tóth Imre. Talán ez adja a friss gondolatot, vagy talán már régen is foglalkoztatta — de egyszer csak a tihanyi kecskekörmökről kezd beszélni.
— Van-e csodálatosabb magyarázat az absztrakt megértéséhez, mint a kecskeköröm-legenda? Hogyan is történhetett? Hajdan egy pásztor itt valahol, a tó partján furcsa, különleges alakú követ talált. Azután megint egyet és még egy újabbat. Nézte, forgatta és mesélni kezdett az unokájának, egy másik, régenvolt pásztorról, aki a tündérek után futott és közben behajtotta kecskenyáját a vízbe, csak a körmöket vetették partra a habok. Ezek a kövek azok. Mennyire nyomon kísérhetjük ebben a szép történetben, hogy egy elvont forma miként szüli meg a képzeletbeli eseményt, amellyel azután elkezd a fantázia játszani, és létrejön a legenda, megszületik az alkotás.
A hasonlat frappáns, mint ahogyan az is, amit kérdésemre magáról, alkotó munkájáról mond:
— Nagyon szeretem a fiatalokat, és nagy kedvem volna rendszeresen beszélgetni a fiatal művészekkel. Nem tanítani őket, hanem beszélgetni velük, mert nem hiszek a művészetek tanítási lehetőségében, legfeljebb az ajtónyitogatásban. Erre törekszem a közönségemmel is: örülök, ha egy-egy szobrommal ajtónyitogató lehetek.
— Tavaly megtiszteltek azzal, hogy tiszteletbeli tanárnak neveztek ki a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Élni szeretnék az alkalommal, hogy minél többet beszélgethessek a fiatal művészekkel. Szeretnék megmutatni nekik is, közönségemnek is egy bizonyos perspektívát abból, amit eddig talán nem ismertek, vagy nem hittek el, hogy egy szobrász, amikor teljes ismeretében, birtokában van az úgynevezett klasszikus művészetnek, akkor képes azt elfelejteni és más úton keresni az igazságot. Legalábbis azt, amit ő igazságnak ismer.
— Nem tudok egyetérteni azokkal a művészekkel, akik a fiatalokat arra nevelik, hogy bizonyos művészeti kifejezéseket gyűlöljenek meg és ne foglalkozzanak velük. Ki hatalmazta fel őket erre? Ki a megmondhatója annak, hogy kik a művészeti titkok igazi tulajdonosai?
— Mindezek tükrében mégis hadd kérdezzem meg a világot járt, világhírnevet szerzett művészt, hogy milyen képe alakult ki a mai magyar művészeti életről?
— Olyan művészekkel találkoztam Magyarországon, hogy boldog lehet az az ország, amely ilyen embereket magáénak mondhat. Bár egymástól eltérő művészetet képvisel például Somogyi József és Vilt Tibor, Varga Imre vagy a fiatal Lakner László, Gyémánt László, de mind egyéniség, mind igen tehetséges. Ez persze, szubjektív véleményem, nem szeretném, ha azt hinnék: ítéletet mondok munkájukról. Én itt csak a tehetségükről szólok. És más tehetséges fiatal, illetve ismert nagy művész műtermét is alkalmam volt megtekinteni. Feltámadt bennem a gondolat: miért is vagyok én „világhíres", amikor itt ilyeneket láthatok.
— Igazán szerény megfogalmazás ...
— Nem, egyáltalán nem az, mert nem vagyok szerény — hangzik szinte enyhe megbántódással a válasz. — Nem vagyok szerény, mert semmit sem csináltam életemben, „amire szerény lehetnék". Észre kellett azonban vennem sok mindent, ám természetesen nem mondok róluk abszolút ítéletet, hiszen művészetről ilyesmit soha nem is lehet mondani. Legfeljebb megláttam valamit és megcsináltam. Éppúgy, mint az a költő, aki mikor köd ereszkedik a Balatonra, a tündérek-szőtte függönyről beszél. Neki valóban az — nekem esetleg más. Ezért nem szeretek ítéletet mondani. Az abszolút ítélet nekem mindig a fasizmust juttatja eszembe, ugyanúgy, mint amikor abszolútnak kikiáltott igazság nevében vittek máglyára embereket.

Fel-feldobott kő

Mindez inkább hangos gondolkodás, tűnődő vallomás. Úgy érzem, ebben a légkörben nyugodtan feltehetem a kérdést: „Mit adott az újabb alkotások lehetőségéhez ez a mostani hazalátogatás?" Közben a pohárköszöntőre gondolok, amelyben Keresztury Dezső, Adyt idézve, a fel-feldobott kőről beszélt, az egykori fehérvárecsurgói parasztgyerek, Tóth Imre, a mai Amerigo Tot üdvözlésére. A csak nevében olasszá lett művész így válaszol:
— Hogy mi lesz most velem, ezután a nagy érzelmi felbolydulás után, magam sem tudom pontosan. A fel-feldobott kő mind jobban és jobban kezd bennem értelemmé válni, s mind több érzelmi tartalmat kezd bennem felkelteni. Valószínű, hogy nagyon nehéz lesz most ismét Olaszországban. Pedig valóban a második hazám lett, amelynek harminchat éve eszem a kenyerét, otthont, sikereket, elismerést adott. De hiába, a tölgyfa sem tudja elfelejteni a gyökereit, bár már a makkot szórja. Úgy érzem, hogy az én gyökereim is mind követelődzőbbé válnak, mind erősebben üzennek. Hallgat egy kicsit. De nem afféle ha-tásszünet ez. Befelé fordul, magába néz egy pillanatra, úgy teszi hozzá:
— Igazán nem tudom, hogy mi is lesz a következő lépés.
Talán tapintatlan a közbeszólásom, amikor a tavalyi hazalátogatására emlékeztetem. Van-e egyenes folytatás e látogatások között? Nem mondom ugyan, de a kiállítási katalógus jár a fejemben, amelyben áz előszó szerzője a külföldön naggyá lett, tőlünk rég elszakadt magyar művészek utóbbi években sűrűsödő hazalátogatásáról ír, megjegyezve, hogy ezeknek „egyetlen hajtóereje: letagadhatatlan vonzódás a régi hazához és kultúrához". Egyetlen hajtóerő? ... Ő már nemcsak a régi hazát ismeri, mit mond hát erről?
— Tavaly, amikor itt jártam, a fővárosi tanács kedves meglepetést szerzett. A Várban két tűzfal között egy kis telket adott nekem. Már akkor elhatároztam, hogy feltétlenül építkezem rá. Szeretném úgy megoldani, hogy Budapesten is otthont teremtsek magamnak. Szeretném, ha a két műhelyház, a budavári és a Via Margutta-i között nem lenne különbség. Akár odamegyek, akár idejövök ugyanazt jelentse nekem, azt, hogy hazamegyek. Úgy látszik, nekem már hozzá kell szoknom ehhez a kétlaki élethez: máshol élni és a régi szerelmet táplálni, vagy itt élni és az újabb, a római szerelemre gondolni.

A visszhang

Tekintete ismét a Balatonra, gyermekkori tájaira téved, onnan jön a gondolat is:
— Különös érzés volt újra találkozni a magyar kultúrával, amelyet visszhangként hordtam magamban.
Ez a visszhang — itt, Tihany fokán úgy érzem: tihanyi visszhang — úgy látszik, valóban mind erőteljesebb, mert a művész szeptemberben megint Magyarországon lesz. Ezúttal szülőfalujában, a Csurgói Madonna avatásán. De addig is minél többet akar alkotni, dolgozni.
— Amikor egy perc megállásom sincs, akkor érzem, hogy élek — élénkül föl máris. — Egy-egy témát sokáig hordok magamban, de amikor megformálásához látok, akkor sajnálom, hogy csak huszonnégy órából áll egy nap. Ilyenkor éjjel-nappal folyik a munka, két-három hétig, egy hónapig. Azután pihenek, de ez is inkább a meditáció időszaka. Mindig valami újat szeretnék találni az anyagban, kavicsban, egy-egy szép női arcban, testben, mindenben, ami azután átváltozik valami mássá, és az eredetinek csak emléke él benne.
Már otthon van — melyik otthonban is? — már dolgozik. Azután, amikor befejezzük a beszélgetést, ismét kisiet a folyosóra, a kiállítás látogatói közé, és fekete rostirónja újra meg újra végigsiklik a katalógusok fehér lapjain, hogy ottmaradjon Tóth Imre emlékezetes kézjegye: Amerigo Tot.