Amerigo Tot kiállítása

Nem régen nyílt meg Pécsett Victor Vasarely — Vásárhelyi Győző — kis kiállítása, de ősszel megtörténik nagy budapesti bemutatkozása is. Időben a kettő közt pedig, íme, itt van Amerigo Tot —Tóth Imre — szobrainak-grafikáinak átfogó gyűjteménye is. Ezekkel — ebben az esztendőben — végre megtört az a többé-kevésbé érthetetlen magatartás, mely évtizedekkel ezelőtt — okkal — külföldre távozott, s ott naggyá nőtt, hírnevet szerzett magyar születésű alkotók művészetét ki akarta zárni a magyar kultúra egyeteméből. Biztató jelek tehát ezek a kiállítások arra, hogy e külföldön teremtett-termett életművek most már, a bennük megnyilatkozó és letagadhatatlan magyar szellemiség révén, termékenyítően fognak hatni a honi magyar művészet fejlődésére. Éspedig nemcsak közvetlenül, ami nem föltétlenül termékenyítő, hanem közvetve is azzal, hogy az ürügyükön kialakuló viták, a velük ébresztett gondolatok pezsgése, hatékonyan elősegíthetik művészetünk tisztázatlan kérdéseinek egyre tisztább megválaszolását. Erre pedig a művészet többi ágától letagadhatatlanul elmaradt festészetünknek, szobrászatunknak igen nagy szüksége van.
Fölösleges Tóth Imre életrajzának fontosabb eseményeit és dátumait újból elmondani, hiszen az utóbbi néhány esztendőben olyan „jó sajtója" volt, egykori — első — hazájában, amilyet egyetlen sorstársa sem kapott. Ennek persze, az az oka mindenekfelett, hogy a római Via Margutta-i szobrászműterem és otthon hovatovább állandó zarándokhelye lett a művészet-értő, értékelni tudó magyaroknak, akiket itt egyre szívesebben láttak, s akik egyre inkább elbűvölődtek nemcsak Tóth Imre alkotásaitól, hanem közvetlen emberi gesztusaitól is. Így aztán, ha nem is mindenben pontos, gyakran egymástól kissé eltérő tények és időpontok révén is, nagyjában-egészében tájékozottak lettünk a művész eddigi életéről.

Itt és most ezért, a kiállítás remek szobor- és szoborfotó- meg grafika anyaga alapján, csupán utalni szeretnék Tóth Imre művészetének néhány jellegzetes vonására. A kiállítás — ellentétben a művész eredeti elgondolásával, hogy túlnyomó részében csak az újabb alkotásalt mutassa be — csaknem teljes áttekintést nyújt egész eddigi életművéről, jó arányokban és a legjobb művekkel képviselve a művészi fejlődés egymásra épülő, s egymást átható periódusait.
Az elsőt — kis periódus — talán így nevezhetjük: a vándorló felkészülés időszaka. Már ennek az első szakasznak egyes állomásai is jelzik Tóth Imre későbbi — mai művészegyéniségének sajátossá alakulását. A vándor 1927 és 1933 között egymásután tanul a budapesti Iparművészeti Főiskolán, a dessaui Bauhausban, a Walter Gropius alapította nagyszerű műhelyiskolában, ahol a festészetben, szobrászatban — bár már nincs mindegyikük fizikailag jelen — Moholy-Nagy László, Vaszilij Kandinszkij és Paul Klee szelleme hat és érvényesül, Párizsban Aristide Maillolnál és Drezdában Otto Dix-nél.
A második — nagy periódus — az 1933. évi „nagy menetelés"-sel kezdődik, amikoris Tóth Imre Németországból — a nácik kezei közül szökve — Olaszországba gyalogol, hogy ezt az országot válassza második hazájául. Az új haza is egy ideig még az előkészület helyszíne. Tóth Imre Rómában az Akadémiára jár és — kenyérkeresetből is — kocsmákban rajzol. Az előkészület e második, már a végleges helyhez kötött része 1937-ig tart, amikor — egy pályázat megnyerésével — magára, művészetére hívja fel a figyelmet. Ez időben — főleg grafikus és portréfestő még — az olasz reneszansz varázsa tölti el egész művészvalóját. Az első és a második periódus eme (előkészítő) részének (a kettő együtt alig egy évtized) döntő művészetélményei kétségtelenül befolyásolják a művész alkatában adott lehetőségek kibontakozását, az impulzusok transzfigurálását, még inkább asszimilálását, tehetségének kohójában felizzítását, egybeolvasztását, és egyénivé teremtését.

Az egyéniségnek ez a szupremáciája minden impulzus felett, ez a szuverén teremtővé emelkedése a művésznek, természetesen — állíthatom: törvényszerűen — vezet el a szobrászat — és a grafika — egyre elvontabb, és teljesen elvont műfajának műveléséhez. Éspedig körülbelül akkor, amikor — 1940-ben — megbízást kap a római Termini-pályaudvar ismert előtetőfrízének megmintázására. Ennek megoldásánál nemcsak arról volt szó, hogy ilyen, körülbelül 10 méter magasságba helyezett, viszonylag keskeny (1,2 m) reliefszalag részletező, „természethű" formálása a rálátás szükséges távolságából aligha lenne élvezhető, hanem mindenekelőtt arról, hogy a „közlekedés"-nek, az absztrakt mozgásnak szuggesztív érzékeltetésére, az elvont formák sokkal alkalmasabbak. Tehát innen — 1940-től — lehetne számítani Tóth Imre nagy alkotóperiódusának elvont szakaszát. De mit gondoljunk, az azóta eltelt, csaknem három évtziedben is felbukkanó figuratív Tóth-művekről, például a legújabbról, a megejtő Csurgói Madonnáról?
A kiállítás több mint száz műtárgya, miként Tóth Imre egész oeuvre-je, világosan deklarálja azt az igazságot, hogy a „figurális" és a „nem-figurális", másképp: a „realista" és az „absztrakt" — érzelmi és tudatvilágunk formálásának, gazdagításának szolgálatában —valóban két műfaja a szobrászatnak-festészetnek, de a kettő között — akárhol is — éles cezura nem vonható. Végtelen fokozatokban mehet — s megy — át egyik a másikba, és minden egyes átmeneti állapot —, a legszélsőig — teljes művészet lehet a maga helyén. Ezért ugyanaz a művész egyidejűleg is alkothat mindkét műfajban, mert ez nem világnézet, hanem feladat és kvalitás kérdése.
Amikor tehát Tóth Imre például az 1962. évi Tiltakozó-sorozat, vagy a római egyetem vegyész karának 1965-ben festett pannói után megalkotja 1969-ben a Csurgói Madonnát, ezt nem valami eklektikus szemléletből, vagy elvtelenségből teszi, hanem az előbbiekben mondottak felismeréséből és vallásából.
A kiállítás művészi sokrétűségének és nagyszerűségének ritkán élvezett nagy élményén túl, ennek a szemléletnek igazolásával — mint tanulsággal — is megajándékozott bennünket Tóth Imre.