Amerigo Tot találkozása szülőfalujával

Csak kivételes élet adhat ajándékul olyan perceket, amilyenekben része volt a hazánkból elszárazott Amerigo Totnak, a Rómában élő világhírű szobrászművésznek, aki több mint harmincévi távollét után a Kulturális Kapcsolatok Intézetének vendégeként néhány napos tartózkodása alkalmából első hazai útján vasárnap ellátogatott szülőfalujába, a Fejér megyei Fehérvárcsurgó községbe, hogy megkeresse rokonait, gyermekkori játszótársait, barátait és hogy egy kis ideig megint együtt lehessen azzal a néppel, amelyből származott. Az 59 éves művész erős kezével— amelynek jellemzésére azt mondotta Picasso, amikor Olaszországban járt, »Ha a Mindenható szobrásszá változtatna, azt az erőt kérném tőle, ami Tot hüvelykujjában van« — rokonai; kétkezi munkásak, földművesek kezét kereste, s annyi év után ismét magához ölelte őket. A művészt útjára elkísérte a Kulturális Kapcsolatok Intézetének fiatal művészettörténésze, Bereczky Loránd, valamint legrégibb hazai művészbarátja , Szűcs Pál grafikusművész, akivel annak idején együtt járt az Iparművészeti Főiskolába. A Székesfehérvárra vezető úton minél közelebb kerülünk a célhoz, egyre inkább megrohanják az emlékek. — Csak Ady Endre versével, A föl-földobott kővel tudnám kifejezni azt az érzést, ami most bennem él, hogy nemsokára ismét látom szülőföldemet. Már a seregélyesi útra mutató tábla tűnik fel. — Kisgyerekkoromban de sokszor ültem apám szekerén, amikor Székesfehérvárra, meg Seregélyesre vittük eladni a káposztát, mrt híres káposztatermő vidék volt a falunk. A saroglyán ülve, apámtól tanultam meg ezt a rigmust: »Élhetetlen Seregélyes, Kenyeretlen Sárosd , Hegynek kutyorodott Sukoró , Hasra esett Pákozd.« Nemsokára balra letérve már Igarpusztát ismeri fel, majd percek múlva előtte az ismerős falu képe, Fehérvárcsurgó, az egykori grófi kastéllyal és az ősparkkal. (Ma fiúnevelő intézet céljára szolgál a kastély.) — Úgy érzem magam, mint az az ember, aki a homályos üveget tisztítja, és nézi, mi maradt meg? A dombtetőn, a református templom előtt néhány presbiter áll, körükben a fiatal lelkész, Hinda László. A presbiterek egyike felismeri a régi — Tóth Imrét. Alighogy megtörténtek az első üdvözlések, a templomkert kapuja felől két, napszítta-arcú, öreg parasztember jön, mögöttük néhány férfi, asszony, gyermek. Amerigo Tot meglátja őket, hirtelen hozzájuk szalad, és elkiáltja magát: — Miklós, Gábor! A következő pillanatban egyiket, másikat is erősen magához öleli, a két öreg a művész 1945-ben meg halt édesapjának testvéröccsei. Mire kibontakoznak az ölelésből, a markáns arcú művész tele könnyel. Türelmetlenül várta már a falu. 1965 júliusában úgy volt, hogy Amerigo Tot még abban az évben szeptemberben hazalátogat Csurgóra. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy csak most kerülhetett sor a hazai látogatásra. Sokáig lefoglalták az új olasz óriás óceánjáró hajó, a Raffaello lépcsőházába való domborművek kivitelezési munkái, aztán tragikus hirtelenséggel meghalt fiatal menyasszonya, egy kedves arcú amerikai diákleány, Doreen. Úgy tervezte, hogy menyasszonyával a csurgói református templomban esküszik meg. Amerigo Tot meghatódottan körülnéz a templomban a fehérre meszelt falak között, ahol gyermekkorában gyakran énekelt a kórusban. — Látom, a felirat most is megvan a karzaton : »Mikor szele a kétfejű sas szárnyának, Csonkulst okozott a félhold szarvának , E békesség háza akkor csináltatott, Siónra vivő út itt alkonyíttatott.« A templom abban az időben épült, amikor Fehérvárcsurgó is felszabadult a török hódoltságból, az 1670-es évek­ben. Az öreg Tóthék Dózsa György utcai házában már ebédre készülnek. De addig még nagyon sokszor kell összekoccinitani a poharakat. A látogatás hírére eljött a falu plébánosa is, Biczó Gyula, hogy üdvözölje a falu híres fiát, és mindjárt előterjessze régi kívánságát: szeretné, ha a mester a katolikus templomnak egy Krisztus-szobrot készítene. Amerigo Tot vállalja, hogy egy éven belül Csurgón lesz a szobor. — De nem lesz baj az, ha kálomista mintázza meg a pápista templomnak? — kérdezi mosolyogva. — Már hogy volna baj, nagy megtiszteltetésnek vesszük. — Igaz, Bachot maguk is játsszák, pedig az öreg protestáns volt. Körülülik az asztalt: tyúkleves, csirkepaprikás, sült, sütemény. Ott a kiterjedt család, apraja-nagyja. Gábor bácsi, nyugdíjas téesztag, két asszony-leánya: Fenyves Pétérné, a földművesszövetkezetben adminisztrátor, Cziráki Józsefné, óvónő Sopronban. És itt van a másik nagybátyja, iklós bácsi két fia: Tóth Imre, a balinkai szénbányák bányásza, háromszoros szocialista brigád tagja és Tóth Miklós fuvaros. Az anyai ágból a művésznek két unokatestvére él a faluban, Naszályi Lajos és József téesz-tagok. — Aztán megvan-e még a Lapos-legelő? — kérdezi Amerigo Tot gyermekkori játszótársaitól. — Hát a Hegynekjáró? Jó búzatermő volt. — Már nem búzatermelő, hanem a Jóreménység Termelőszövetkezet málnása. — A Papharaszt megvan-e? Meg az Öreghegy? Hát a Rákhegy? Jó szőlőhegyek voltak. A vidám beszélgetésbe néha egy-egy fájdalmas hang vegyül. — Szegény édesanyád 1954-ben halt meg Sashalmon. Haláláig remélte, hogy még egyszer viszontlát téged. Később felcihelődik a társaság, elmegy a régi Malom utcába, ahol egykor az anyai nagyszülők háza állt. De a szülőház is leégett, elpusztult. A szülőház helyén új ház épült, akárcsak a falu többi utcájában, örömmel mutatják meg a villa szerű új lakóházakat. Erősen esteledik, amikor mindnyájan helyet foglalunk a földművesszövetkezet kisvendéglőjében egy feketére. Táncolnak a falu fiataljai. — Hihetetlen, hogy ez van ma Csurgón — jegyzi meg Amerigo Tot. — Az én gyerekkoromban elképzelhetetlen volt, hogy egyszer ilyen is lesz. Nehéz a búcsúzkodás, a felkavart emlékek között. Csak úgy engedik el, hogy megígéri, mielőbb újra meglátogatja őket. A Székesfehérvár—Budapest közti műúton visszafelé tartva Amerigo Tot ezt mondja: — Olyan nap volt ez, hogy az ember támaszkodhat rá, mint a koldus a botjára, és nem érzi magát koldusnak.