Amerigo Tot, a tiltakozó

Róma 1963. június
Ott folytatom, ahol Major Máté folyóiratunk 1962/5. számában „Amerigo Tot = Tóth Imre” című cikkében abbahagyta. A Piazza del Popolón, a Pasticceria Rosati teraszán, ahová randevúnkat még a délelőtti telefonon megbeszéltük. Pontos vagyok, de Amerigo Tot már a terasz előtt áll. Könnyen felismerhetni Major leírásából (addig én sem ismertem), a változás csak annyi, hogy a kord bársony kabát új, a fekete pulóver hanyagul elegáns. A kérges paraszti-szobrászi kézszorítás melegséget, a két szív közti áramkör lezárását, a kócos fiúfrizura az örökmozgó fiatalságot árasztja. Az elmaradhatatlan délutáni rövid római zivatartól még fényes a tér, a terasz asztalai, székei vizesek, tanácsosabb az ismerkedés perceit a szemben levő Cafe Canova intim belső helyiségeiben eltölteni.
Az első impresszió, hogy ez az ízig-vérig olasszá lett alkotó és kulturális értelmében vett világpolgár kereken két és fél évtized után (akkor „szakadt” idegenbe) ma is és mégis legalább annyira magyar — mint olasz. A csurgói szegényparaszti habitus a maga robosztusságában lenyűgöző. Gondolataimat nem is leplezve megtudom, hogy a nemrég ottjárt Borsos Miklósunk intellektuális parasztnak nevezte Amerigo Tot-ot, aki ezt büszkén vállalja és jóleső mosollyal meséli — nyugtázza.
*
Ezután hosszú, órákba nyúló beszélgetés következik a Via Marguttai műteremlakásban alkotó módszerekről, kész, készülő és tervezett alkotásokról. Minden témára modellek, vázlatok, reprodukciók, újságcikk-kivágások tömege kerül az asztalra, a figuratívon keresztül a nonfiguratívig. Elsőnek az ajándékba kapott „II Tavoliere” (szabad fordításban „A Búzamezők”), Itália gabonatermő vidékei dolgozó parasztjai életéből vett fémdomborítású jelenetekkel, Giancarlo Vigorelli összeállításában és előszavával (1956 Róma). Aztán sorba: a Risorgimento centennáriuma alkalmából 1959-ben készült éremtervei, az olaszországi autóklub részére készült faldísze, a Termini pályaudvar 128 méter hosszú frízének fotói, a Palazzo déllé Foreste előcsarnokában körbe lábakon feszülő nagyméretű bronz metópája az erdőgazdaság termelési ágai munkamozzanataiból vett mezőkkel (ez utóbbi kettőt Major Máté idézett cikke illusztrálására már közölte). Ennek, mint az „II Tavoliere”-nek, négyzetes mezői Ghiberti „Porta dei Paradiso” hangulatát idézik. Művészetében afiguratív és nonfiguratív oly meggyőző erővel egymástól elválva is művészi ouvre-je egységében jelentkezik.
Ez a formaalkotó kettősség — kettős képesség, a figuratívban való hit és a nonfiguratívban való meggyőződés, jut kifejezésre saját szavaiban, amikor alkotások és alkotói képesség körüli vitánk során a következőket mondja: „jobban hiszek annak, akinek ismerem a figuratív munkásságát, de azt is hiszem, hogy a mai esztétikai kifejezés- módnak nonfiguratívnak kell lennie.”
Modellben látom az olasz kormány megbízásából készülő (terv- pályázati díjnyertes mű) cosenzai emlékmű tervét, a köztársaságpárti Bandieri fivérek emlékére, akik a királypárti terroristák áldozatai lettek. Az elszakadt láncot szimbolizáló reliefes kőtömb két út találkozásánál egy dombtetőn, messziről a tájba illeszkedve láthatóan hirdeti az új Itáliáért elesettek áldozatát.
*
1963 januárjában „Actualité de la Sculpture” címmel két hónapig nyitva tartott kiállítás nyílt Párizsban. A kiállításon, amelyen korzikai, japán, francia, lengyel, spanyol, jugoszláv, amerikai, görög, holland stb. szobrászok vettek részt, Olaszországot Amerigo Tot képviselte. Jose Augusto Franca tekintélyes párizsi kritikus az „Art aujourd’hui” c. francia lap 1963/6. számában így írt: „A római Amerigo Tot talán a mi párisi szemünk legnagyobb felfedezése a kiállításon. Zárt formái azt a hatást keltik, mint a mágikus tárgyak, mintha »jelek« volnának, amik titokzatos cizellálásukkal nyomják rá bélyegüket az óriási totemszerű bronzra, amely a maga nagyszerű nyerseségében belenyúl az égbe és arra kényszerít bennünket, hogy visszaemlékezzünk rá”.
A „Telesera” című olasz lap ilyen szalagcím alatt foglalkozott a kiállítással: „Olaszországot a „tiltakozó” Amerigo Tot képviseli a párizsi nemzetközi szobrászati kiállításon.”A „tiltakozó” címet Tot témaválasztásaival vívta ki. Ezek az újabb gigantikus méretű — zömmel bronzból készült — absztrakt szobrai tiltakozások a „Királyság”, a „Fajvédelem”, a „Nácizmus”, a „Zsarnokság”, a „Trón” ellen, az emberi szabadságjogok védelmét hirdetik, azok csorbítása ellen mozgósítanak, mások a humánumot, az egyént védik, századunk egyre nyomasztóbb mechanizálódására figyelmeztetnek. Ilyenek: „A Gőzkalapács”, a „Mitotauromacchina”, az „Őfelsége a kilowatt” stb. „A föld füle” című műve jeleket vár a földön túlról. (Van-e élet bolygónkon kívül is, béke lesz-e vagy háború?)
Amerigo Tot nemzetközi megbecsülését fémjelzi az a 2 hónapos szimpozionra való meghívás is, amelyet Henry Moore-ral és Ossip Zatkine-nal közösen ez év nyarán a jugoszlávállamtól kapott. Feladatuk, hogy kőből, vagy fából a belgrádi modern múzeum részére egy-egy alkotást hozzanak létre. Amerigo Tot választott témája: fiatalok készülődése a campingra.
*
Amerigo Tot szereti az építészeket, a velük való alkotó együttműködés eredményeit értékeli a legtöbbre, de amikor róluk beszél hamiskásan jegyzi meg: „az építészek is olyanok mint a pápák, csalhatatlanok és mindig fel akarják vésni nevüket”. (Bár olykor ezt a kormányzat is megteszi velük. Padovában, szemben az állomással új utcanévtáblát láttam: Via Danieli Donghi—Architetto— 1861—1938.) Az újabb együttműködés példája az a 72 méter hosszú, 8 méter magas beton dombormű terv, amely E. Stone amerikai építész Philadelphiában épülő 44 emeletes felhőkarcoló épületének bejárati részét fogja borítani. Kedvenc alkotása az 1960. évi római olimpia alkalmából az EUR-ben épített Palazzo dello Sport díszpáholyának a kék minden színárnyalatában pompázó kerámia mellvédje. A mű elhelyezése az épület kiviteli munkáival egyidőben történt. Tot vendégszeretetére és személye közismertségére, tekintélyére és megbecsülésére jellemző, hogy amikor kíséretében megtekintettem az épületet, világos nappal bekapcsolták a teljes világítási effektusokat. Az impozáns mellvéd a fény hatására szikrázó színpompát öltve a felső körlejárón szervezi a belső teret és ad emberi léptéket a hatalmas lelátó karéjnak. Újra átélve az építés egyik legizgalmasabb epizódját meséli, hogy amikor a helyszínen előregyártott kupola utolsó felfüggesztett gömbcikkelyét is helyére emelték, a kupolatér középpontjában egyedül az épület statikus alkotója, P. L. Nervi állott, készen ajeladásra, hogy a szerkezet elemeit összeengedjék. Amerigo Tot a kerámián dolgozva lekiáltott: professzor úr ott lenn akar maradni? Nervi így válaszolt: kiszámítottam, a kupolának 52 cm-t kell süllyednie, ha tévedtem, ittmaradok alatta! Ezt követte a jeladás a kötelékek kioldására, majd fülsiketítő recsegés, ropogás után, mely géppuskatűzszerűen másodpercek alatt pergett körül, megremegtetve az egész épületet, a kupola lesüllyedt, elemei végleges helyükre álltak.
*
A következő nap az autós városnézésé, a 10 km-es sebességű belterületi megtorpanásoké és a 150 km-es száguldásoké az EUR-hoz. Az olyan látni- és tudnivalóké, amilyeneket halandó vándor szeme egyébként alig észlelhet. Amerigo Tot a természet és táj, építészet és szobrászat legmarkánsabb ötvözeteit, az örök Róma lényegét felejthetetlen enciklopédikus tömörségben úgy mutatta meg, ahogyan ő látta, és ahogyan általa én láthattam! Hónapok múltak el azóta, hogy az izgalmas „ámokfutó” nap végén az Othello vendéglőbeli ebéd után a közeli Piazza di Spagna sarkán elváltunk. Találkozásunk emlékét szeretettel őrzöm és regisztrálásom méltó befejezéséül Amerigo barátunk szavait idézem: „Csak a kézműipar van a múltnak alárendelve,
a művészetet jövője kormányozza!”