Gyalog ment Rómába Tóth Imre

A sashalmi rendőr fia, aki megnyerte Albánia legnagyobb szoborpályázatát

– A reggeli Újság tudósítójától –

A minap néhány soros híradás nagy magyar sikert jelentett: Tóth Imre, Rómában élő magyar szobrászművész megnyerte az albán kormány húszezer lírás pályadíját, amelyet Skander bég lovasszobrára írtak ki. Az újabb magyar győzelem egyszersmind jelentős állomása az Olaszországba-ment magyar fiú karrierjének, aki évekkel ezelőtt elhagyta a csendes sashalmi családi villát, a jó módot és gondtalan életet, hogy elinduljon a művészek rögös és sokszor sikertelenségbe torkoló útján.

A külföldön élő magyar szobrászművész sikerének híre őszinte örömet keltett minden magyar ember szívében, de a legnagyobb boldogság mégis abba a kis sashalmi házba költözött, ahol Tóth Imre szülei élnek.

A szobrászművész édesapja: Tóth IV. Imre nyugalmazott rendőrfőtörzsőrmester. Ő tudta meg legelsőnek az örömhírt, kedden reggel sürgönyt kapott fiától, amelyben csak ez állott: a pályázatot megnyertem. Sashalmon órák alatt erterjedt a hír és azóta egymásnak adják a kilincset Tóthék házában a rokonok, ismerősök, sőt még idegenek is.

A sashalmi megállónál az első utunkba kerülő embertől megkérdezzük: merre van a Wesselényi utca?

– Tóthékat tetszik keresni?

A virágokkal teli, mosolygó, derűs, villa-szerű családi házban a világhíres művész édesapja: Tóth IV. Imre a nyilvánosság előtt soha nem szerepeltek boldog és büszke zavarával nyilatkozik:

– Már hároméves korában lerajzolta Károly királyt, akit akkor koronáztak. Amikor tízéves lett, beirattam a gimnáziumba, mert azt akartam, hogy orvos, vagy ügyvéd legyen. Imre nem szeretett tanulni és bármennyire is elleneztem a dolgot, a VI. gimnázium után átiratkozott az iparművészetire. Haragudtam rá, hogy nem fejezte be a gimnáziumot, dehát belenyugodtam, hogy grafikus legyen. Maszatolónak hívtam, mert egész nap ceruzával a kezében ült és csendesen rajzolgatott. Most utólag szégyelem, hogy ennyire félreismertem fiam tehetségét és annyi szemrehányást tettem neki pályaválasztása miatt.

– 1931-ben – folytatja mindjobban nekimelegedve Tóth bácsi – váratlanul bejelentette, hogy elutazik Magyarországról. Imre az egyetlen gyermekem és így érthető, hogy feleségemmel együtt elleneztük a tervét.

– Módos ember vagyok, így hát nem láttam értelmét, hogy fiam külföldön, idegen emberek között éljen. Csak utiköltségre adtam neki pénzt, ennek ellenére egy szép napon elutazott Berlinbe.

– Feleségem nem volt olyan szigorú, mint én, kisebb összegekkel segítette a fiút. Egy év múlva levelet kaptunk tőle, hogy Drezdába megy. Ekkor végleg megharagudtam rá, mert láttam, hogy semmiképpen sem akar visszajönni hozzánk. Később Rómába ment. Mint utólag megtudtuk, - gyalog. Ruháit eladta és a legnyomorúságosabb életet élte. Erről természetesen annak idején semmit nem tudtunk, soha egy sorral nem említette, hogy milyen helyzetben van.

– Rómában kezdett először szobrászattal foglalkozni, később elérte, hogy felvették a Collegium Hungaricumba. Amikor ezt megtudtam, kicsit megenyhültem, mert gondoltam, akit a magyar kollégiumba felvesznek, annak mégis csak kell tudni valamit. Nem sokkal ezután megnyerte az olasz állam pályadíját és erről már az olasz lapok is írtak.

Már veszi is elő az újságokat a szekrényből Tóth IV. Imre és mutatja a fiáról szóló cikkeket.

– Két évvel ezelőtt – folytatja – a feleségem elutazott Rómába. Akkor már szép műterme volt. Néhány hónappal ezelőtt megírta, hogy részt vesz egy nemzetközi pályázaton, amelyet most sikerült is megnyernie. Napok óta örömmámorban élünk, mindenki örül fiam sikerének. Ma délelőtt bent jártam a városban Török rendőrparancsnok úrnál: ő is hallott a nagy sikerről és melegen gratulált.

– Most már csak az hiányzik a boldogságomhoz, ha fiam, akit hat év óta nem láttam, legalább néhány napra hazajönne...

Tóth néni, aki a feszélgetés alatt férje mellett áll, az utolsó mondatoknál a szemét törölgeti.