Vendégünk volt Amerigo Tot

— Jó napot, aggyon isten! — fogad a szállodai szobában. Kézfogása rövid és határozott. Hangja szokatlanul mélyen zengő, s nemcsak tiszta, de ízes magyarsággal beszél. Ezek az első és meghatározóan rokonszenves benyomások. Arra kér, menjünk le az étterembe, hogy reggelizhessen. Az ajtóban mindenáron előre enged.
— Én most itthon vagyok —mondja ki a végső érvet.
— Valóban így érzi? — kapok az alkalmon.
— Miért? Nem érezhetem? — kérdez vissza öntudattal a hangjában.
Amerigo Tot, azaz Tóth Imre szobrászművész 1930-ban ment külföldre, hogy képzőművészeti tanulmányait befejezze. Ekkor huszonegy éves. Először Németországban, a dessaui Bauhausban állapodik meg, ahol többek között Moholy-Nagy Lászlótól tanulhat, aki szintén magyar és kiváló mester. Ezután Párizs következik, majd ismét Németország, Drezda. Itt Otto Dixnek, a Drezdai Akadémia tanárának baloldali művészköréhez csatlakozik. Ennek következménye, hogy 1933-ban, a nácik uralomrajutásakor letartóztatják, de sikerül megszöknie. Olaszországba gyalogol. Ezzel kapcsolatban mondja beszélgetés közben, nem kis iróniával:
— A „bajuszos bácsi eljövetele'' után Németországból lementem Olaszországba, mert abban az időben az olasz politikai forma még rózsavíz volt ahhoz képest, amit a németek csináltak.
Azóta Olaszországban él, most már Rómában. Az első évek küzdelmei után 1937-ben megnyer egy pályázatot, ekkor figyelnek fel rá. De jön a második világháború. 1940-ben Olaszország is belép a háborúba. Amerigo Tot az ellenállókhoz csatlakozik. A világháborút partizánként harcolja végig.
— Úgy hallottam, járt már egyszer Debrecenben.
— Hát igen, jártam, de ezt hagyjuk ! Mert nézze, nem szeretem a háborús érdemeket elővenni, még krónikaszerűen sem. Barátoknak elmeséltem, de ebből ne csináljunk kázust! Szóval voltam itt egy nagyon tragikus pillanatban. Huszonkét percig, nem láttam a városból semmit, de tudom, hogy Debrecenben voltam. De mondom, ezt hagyjuk.
(Talán megbocsát a mester ennyi indiszkréciót. Nem érdemeinek gyarapítása, nem is a krónika kedvéért, inkább jellemzésére, portréjának teljesebbé tétele érdekében mondtam el beszélgetésünknek ezt az epizódját.)
A háború után pályájának felfelé ívelése 1949-ben kezdődött el igazán, amikor megbízást kap a római Termini pályaudvar nagy (128 X 2,50 méteres) előtetőfrízének elkészítésére. Aztán egymást követik az alkotások — megbízásokból és megbízások nélkül. — 1950-ig elsősorban figurális szobrokat mintáz, azóta megszaporodtak az úgynevezett „nem figurális", „absztrakt" művei. A budapesti és a tihanyi nagy sikerű kiállítása után most mindkét csoporthoz tartozó műveiből láthat a közönség egy kiállításra valót a Kossuth Lajos Tu-dományegyetem díszudvarán megrendezett tárlaton. A mester pedig Olaszországból csak azért utazott Debrecenbe, hogy a kiállítás megnyitóján részt vegyen, személyesen találkozhasson a debreceni közönséggel is. Ahogy ő mondta: „szívesen utaztam föl Debrecenbe". Ezt az alkalmat ragadtam meg, hogy néhány kérdésre válaszát kérjem.
— Negyven éve él külföldön. Olaszországban vált híres szobrásszá, magyarnak érzi-e még magát?
— A kérdésre, azt hiszem, nagyon egyszerűen lehet válaszolni. Valóban negyven éve vagyok távol, s az utóbbi néhány évet leszámítva, mondjuk úgy 35 évig nagyon ritkán hallottam magyar szót, ennek ellenére, azt hiszem, nem bántja a magyar fület az én magyar beszédem. Az embernek valahová tartoznia kell, amikor elmegy, mert csak úgy lehet egy életet felépíteni. A magyarságát azonban nem tudja az ember megtagadni. Hogy mondhatnám én, hogy olasz vagyok? Nagyon megtisztelve érzem magam, hogy Olaszország elfogadott állampolgárának, de az ember végeredményben megmarad magyarnak. Bár most már nemigen tudom, hogy hol van „itthon" és hol van „otthon". Szóval ez valahogy nagyon furcsa helyzet. Egy kicsit olyan Tompa Mihály-illusztrációnak érzem magam. Ő írta a gólyához, hogy „neked két hazát adott végzeted". De higgye el, hogy két hazával bírni lelkileg nem valami kényelmes dolog.
— Érzett-e honvágyat az évek során?
— Megvallom őszintén, hogy sokáig nem volt ez nagy problémám, de az utóbbi időben, ahogy öregszem, s amióta hazajárok, egyre inkább Adynak adok igazat. Ez a „föl-földobott kő"-érzés nagyon k-babrál velünk. Ott tartok, hogy Budán fogok építeni egy műtermet, s aztán majd meglátjuk, hogy tudom megoldani ezt a „két haza-problémát.
— Volt-e hatással művészetének kialakulására a magyar kulturális hagyomány?
— Azt hiszem, hogy alapjában véve azt a bizonyos „származási batyut" az ember mindig viszi magával. Ebben hiszek, mert észreveszem, hogy dolgokat, amiket én így vagy úgy látok meg, egy francia, olasz vagy akármilyén származású kollégám másképp lát és vesz észre. Nem a kulturális különbség miatt, hanem azért, mert ő máshonnan jött. Szóval az ember hovatartozása, különösen, ha művészekről van szó, elhanyagolhatatlanul fontos és meghatározó.
— Közelebbről?
— Azt hiszem, minden művész megkeresi magában „honnan jött-ségének" mivoltát, és akkor kezdődnek el aztán bizonyos néprajzi elemek a munkáiban jelentkezni. A magyar fafaragás, ha álcázva is, nyugodtan mondhatom, benne van munkáimban. Speciálisan a kopjafára gondolok. A kopjafa, nem mint külső jelenség, hanem mint jelző. Meg vagyok róla győződve, hogy a mai szobrásznak jeleket kell csinálnia. Nem totemeket, jeleket. Olyan ez, mint a felkiáltójel a mondat végén. A munkának legyen olyan átütő ereje, hogy kontaktust teremtsen a nézővel! Hogy aztán ezt meg tudja-e teremteni vagy sem, az már más lapra tartozik. Hiszen, ha megfigyelte, egész életünk tele van jelekkel. Mindent jelek után csinálunk, még a közlekedést is. Ezeket a jeleket aztán vissza lehet fordítani, vagyis visszamenni a jelek eredetéhez. És akkor kezd aztán a szobrász beszélni.
— Olaszország gazdag képzőművészeti hagyományai hogyan hatottak művészetének kialakulására?
— Olaszországban rájöttem arra, hogy ha valami olyasmit akarok mondani, ami teljesen az enyém, ami nem hasonlít senkire, valamilyen úton-módon tisztában kell lennem az elmúlt századok művészetével. Foglalkoztam a primitív és az archaikus szobrászattal, de aztán a reneszánsz szobrászat fogott meg teljesen mint kifejezési mód, vagyis mint a kifejezési mód csúcspontja a humanizmust illetően. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a művészetnek csak a reneszánsz a csúcspontja. A reneszánsztól elindulva lehet mindenfelé elmenni és keresni a saját utakat. Természetesen ez mind csak előtanulmány volt, ahonnan én is elindultam magam felé, hogy bekerüljek a nagy parabolába. Azt hiszem, minden művésznek ez a — hirtelen csak ez a szó jut eszembe — „strébersége", hogy bekerüljön abba a tömegbe, ahol aztán már művészetről lehet beszélni.
— Grafikával kezdte, és festett is. Hogyan lett mégis szobrász?
— Úgy éreztem, hogy csak a dimenziók felépítésével tudok igazán kifejezni valamit. És most ismét visszatérek a magyarsághoz. Szóval mi egy nagyon kicsi nemzet vagyunk, és tudatosan vagy tudat alatt mindig akarunk valamit, amiben mozogni tudunk. Én úgy éreztem, a szobrászat az a tér, amiben legteljesebben tudok mozogni.
— Mi a véleménye a jelenlegi magyar képzőművészetről?
— Nem vagyok szerény ember, tudja, nem vagyok szerény ember, mert legjobb tudomásom szerint semmit sem csináltam, amire szerénynek kellene lennem, de komolyan mondom magának, hogy körülnézve a fiatalok és a magam korabeli művészek között, olyan csodálatos tehetségeket találtam, hogy felmerült bennem a kérdés: miért vagyok én híres szobrász. Ezek ugyanúgy lehetnének híresek. Mit mondjak? A gyertya minősége nem vész el, ha véka alá teszem, csakhogy nem világít.
— Munkamódszere?
— Mondhatnám hisztérikus. Van úgy, hogy rengeteget dolgozom, s van úgy, hogy egyáltalán nem.
— Milyen benyomásokat szerzett Debrecenről és a kiállításának helyéről?
— Egy sétát tehettem összesen, este. Nagyon szép város Debrecen, különösen a centrum. Mondhatnám, világvárosi hatása van. Az ember nem is gondolná, hogy egy nagy puszta közepén van. És nagyon tetszik az a nyüzsgő élet, ami itt mindenfelé tapasztalható. A díszudvar pedig egyszerűen csodálatos, és nagyon jól illenek bele a szobrok. De a legközelebbi kiállításra — úgy tudom, Vasarely lesz — le kell fedni a padlót, mert felülről teljesen „pop", s a Vásárhelyi dolgai teljesen el fognak veszni benne.
— Milyen feladatokra készül?
— Két nagy kiállításom lesz jövőre Amerikában. Erre nagyon készülök, több munkán dolgozom egyszerre. De most barátok között vagyok, és ez a legjobb pihenés.