A Csurgói Madonna útja

Féltérdre ereszkedve öleli át a gyermekét, ruhája minden apró redője fia vedelmére irányul. A gyermek vonakodik elindulni a köves, sziklás talajon, ám az anya fájó szeretettel, féltve és mégis tudatosan előre bocsájtja. Mert a gyermeknek küldetése van. Ame-rigo Tot, a világhírű szabrászművész, azaz Tóth Imre, ilyennek látta, így alkotta meg szülőfaluja, Feherváresurgó számára készített Szűzanya szobrát. Édesanyját és önmagát mintázta meg a két alakban — a reálisan egyszerű asszonyt és kisfiút, hogy az emberközelit magasztosítsa eszménnyé.
Amint minden emberi alkotásnak, ennek a szobornak is megvan a maga kis története. Fehervárcsurgó XIV. századból származó gyönyörű műemlektemploma a közelmúltban újúlt meg nagy fáradsággal és költséggel. Falai közé nem illik akármi. Nagy gondot szerzett ez Biczó József plébánosnak, akinek eszébe jutott, hogy van egy művész, éppen a falu szülötte, aki minden bizonnyal a környezethez méltót alkotna: Amerigo Tot, a Rómában élő hírneves szobrász. A művész eleinte kitért a „naiv" kérés elől, hiszen a ráfordított munka rengeteg időt — a bronzbaöntés pedig jelentős anyagi áldozatot kíván. Ám részint a plébános álhatatos ragaszkodása, részint a művész szülőfaluja iránt érzett szeretete megtette a magáét, megjött a távirat Rómából: elkészült a szobor, s az itthoni gyűjteményes kiállítás anyagával együtt útban van Magyarország felé. Elindult hát a Csurgói Madonna, hogy a budapesti, majd a tihanyi kiállítás után megérkezzek végleges helyére, a fehervárcsurgói templomba —1969. szeptember 27-én, világhírű alkotója hatvanadik születésnapján.
Még hordszéken áll, azonban a tetemes súlyú bronz a plébánia udvarán, szorgos asszonyi kezek virágfüzért fonnak talapzatára. A művész figyelmesen nézi, igazít egyet a virágokon, de Biczó József plébános már tessékelt beljebb. Meghitt ünnepség fogadja, magyarruhás kislányok köszöntik verssel, s jelképes ajándékképen hímzett inget kap némi viszonzásul a felbecsülhetetlen értékű adományért. Az ünnepléshez szokott világhíresség most annyira meghatódott, hogy jóformán szólni sem tud, lekapja jellegzetes feketekeretes szemüvegét, letörli könnyeit, s csak annyit suttog: „Hát már megint sírni kell!" Rövid koccintás a rokonságeal, a megjelentekkel, aztán bemenekül a plébános szobájába. Magunkra maradunk. Lassan feloldódik meghatottsága, szívesen beszél, noha nem nyilatkozni kíván, inkább megnyilatkozni emberi természetesseggel.
— A budapesti Iparművészeti Főiskola után a dessaui Bauhaus volt első állomásom, ahol Paul Klee és főleg Moholy-Nagy tanítványa lettem. Moholy nagy művész volt, valóságos formafilozófus. Körökben, sokszögekben gondolkoztam, azután elvetődtem Itáliába, s ott a reneszansz jól „kitolt" velem. Kádöbbentem, van más hiteles formavilág is, amit magamévá kell tennem, ha valóban alkotni akarok. Írni sem lehet az abc és a grammatika ismerete nélkül. Tehát, ha valaki azt akarja, hogy „ne illessék köreit", akkor ezeknek a köröknek tartalmazniuk is kell valamit, különben üres geometria lesz csupán az, amit csinál ... Az embert szeretem, őt védem, az elembertelenedés ellen tiltakozom műveimmel. Az „Őfelsége, a Kilowatt" például azt mondja: ledöntöttük a trónokat, de új bálványt emeltünk helyettük, fetisizáltuk a technikát. Ám hiába győz a technikai civilizáció, ha az ember továbbra is áldozat marad, ha még mindig a félelem kormányozza az életet ... A Csurgói Madonna reális mű, s noha ma már újra visszatértem az elvont ábrázolásmódhoz, ezúttal kivételt kellett tennem. Olyant akartam alkotni, ami templomba való, ami előtt imádkozni lehet. Nem vagyok a okásos értelemben vett hívő, csupán gondolkodó ember, aki arra is figyel, ami a földi dolgok mögött van. Igen, reformátusnak kereszteltek, de szülőfalumat akartam megajándékozni s nem valamelyik egyházat. A valláskülönbségeket kiélező szemlélet egyébként a kereszténységgel, a szeretetel is ellentétes, ennek tragikus következményei zajlanak ma Észak-Írországban. Belfast és Londonderry korunk szégyene, századokkal veti vissza a keresztény eszmeiség hitelét...
Közben a plébánia udvarán együtt áll a menet, négy ifjú veszi vállra a bronzot, s a felvirágozott kereszt mögé a plébános mellé odaáll Amerigo Tot is. Fenn a dombon épült templomban történik az ünnepélyes átadás — a szentély világítótestek tüzében izzik, a filmhíradó is megörökíti a nagy eseményt. Szólnak a harangok, megérkezik Kisberk Imre püspök, székesfehérvári apostoli kormányzó, hogy ünnepi szentmise keretében felszentelje, s végleg a csurgóiak birtokába adja a műalkotást. Szép, beszédében inti híveit, hogy a Szűzanya-tiszteletnek is a művész ábrázolásához hasonló valós alapokon kell nyugodnia. Arra is utal, hogy a mű és alkotója mily híven fejezi ki azt a keresztény testvériséget, azt az ökuménikus gondolatot, amely a szeretet által egyesíteni igyekszik mindnyájunkat, nem pedig szétválasztani.
A templomi szertartást követő vacsora már teljesen a művésze. Kisberk Imre püspök meleg, baráti szavakkal köszönti a hatvan éves születésnapját ünneplő Amerigo Tot-ot, a nagy magyar művészt. Végül szeretettel üdvözli a jelenlevő református lelkészt és az evangélikus közösség gondnokát...