Szeretném, ha szeretnének...

Amerigo Tot, Olaszországban élő magyar származású szobrászművész elsó hazai kiállítását az alkotó jelenlétében Somogyi József, a Magyar Képzőművészek Szövetségének elnöke szombaton megnyitotta a Műcsarnokban. Több mint félszáz szobor és körülbelül ugyanennyi rajz mutatja be a magyar közönségnek a híres római alkotót, akit közvetve már a nagyközönség is jól ismer: a televízióban Komlós János kisfilmjét láthattuk róla, s tavaly az Új Írás című folyóirat egész májusi számát az ő műveinek illusztrációival töltötte meg. Amerigo Tot magyar barátainak és ismerőseinek száma egyébként is már-már végtelen: humánummal teli egyéniség s nekünk különösen nem nehéz közös nyelvet találni vele. Ha köztünk élne és nehéz pályája hazai terepen is hasonlóképpen kedvezően alakul, mint ahogy alakult idegenben, akkor most Tóth Imre-ként ismerné öt a világ. Amerigo Tot ugyanis a Fejér megyei Fehérvárcsurgán született, 1909-ben; parasztgyerek, aki közülünk indult „messzi útra", s akár a mesebeli sült pogácsát, vitte magával a hazai tájak, földek, emberek emlékeit. „Azt mondják, hogy mustban fürdettek meg először..." —olvasom Gino Alliatának adott nyilatkozatában, egy 1954-ben róla kiadott könyv lapjain, némi megindultsággal: vajon ezt is tudták róla a kritikusok, amikor „a legnagyobb revelációként" fogadták munkáit minden művészetek fővárosában, Párizsban? Most a Műcsarnok harmadik termében találok rá, utolsó simításait végzi a kiállítás megnyitása előtt. Igazán nem eszményi időpont, hogy életéről, munkásságáról kérdezze bárki. De Amerigo Tot nagyszerű riportalany, mérlegelés és tétovaság nélkül árad belőle az ízes dunántúli szó. Éppen csak a kérdéseket kell feltenni. Az elsőt természetesen arról, s nemcsak a bemutatkozás végett, hogy melyek azok a fordulók, korszakok, amelyeket a legfontosabbaknak tart eddigi életében. — Az első — mondja s már mutat is a rajzai felé —, hogy bekerültem egy olyan iskolába, melynek tanítása majdnem negyed század múlva érett be igazán: a dessaui Bauhausba. Ezek a rajzok a harmincas évek elejéről valók, Moholy-Nagy biztatása is bennük van. A második, ami nagyon lényeges: hogy ezután lekerültem Olaszországba. És hogy nem az „olaszoskodó", fellengzős Novecento stílusa ragadott meg, hanem az igazán olasz reneszánsz. Hosszú időbe is tellett, míg kilábaltam belőle. A harmadik pedig: hogy 1948-ban megszületett a „Kavics-asszonyok". Az életet magukban hordó formák. Ezt már egyéni eredménynek ítélhette a kritika, s a nyelvet, amelyen ezek a szobrok beszéltek, egyéni nyelvezetnek. Végül 1949-ben elnyertem a római Termini pályaudvar nagy domborművére hirdetett pályázatot. Ez nagy ollóvágás volt. Az utolsó mondatot, igaz, szó szerint nem nagyon értem, de a lényege nyilván ez: egy huszárvágással ekkor sikerült híressé lennie. És megérdemelten. De hogyan érkezett el a kezdet „földközeli", súlyos figuráitól az absztrakciónak arra a lépcsőfokára, melyen szobrai már csak legfeljebb sejtetik a természet alakzatait? Miközben a kiállítás termeit együtt végigjárjuk, ízlelgetem a művész fejlődési korszakairól adott tájékoztatását. Ami az első korszakot illeti: a Bauhaus a két háború közötti Németország legfontosabb kísérletező műhelye volt, mely — míg a nácik el nem űzték — a modern művészet érdekében igen sokat tett. Falai között tűnt fel a korszerű alkotók egész gárdája„ mégpedig olyan szellemben, mely nem félt a művészet „alkalmazásának" gondolatától sem. (Lehet, hogy innen ered Amerigo Tot rokonszenve is az összetett feladatok iránt? S például a római pályaudvar díszéül tervezett domborítása ezért tud olyan szervesen illeszkedni a helyhez, hangulathoz?) Moholy-Nagy viszont, aki mestere volt, s a legkorábbi absztraktok közül való, a mobilok, a mozgó tárgyak s általában az úgynevezett kinetikus művészet felé haladt. Mi lehet az oka, ha Tóth Imre mégis megmarad a statikusabb ábrázolás mellett? S ilyen előiskola után milyen szentségtörésnek tetszhetett a reneszánsz felé fordulni! De hogy nyert ezzel a fordulattal, még ha — más kor embere lévén — természetesen nem is szegödhetett engedelmes szolgájául, az nyilvánvaló: a reneszánsz harmóniakeresése, könnyed költészete, minden nehézkességet elutasító finomsága felszabadította ezt a szobrászatot, amelyet a lényegi sajátosságok „kiszűrésének" technikájára korábban a Bauhaus tanította meg. De hogyan egyeztette össze ezt a kalandját az előbbivel? Amerigo Tot útja, úgy látszik, különleges színkópákkal, „időeltolódásokkal" és a „csak azért sem úgy csinálom, mint mások makacsságával van teli. Így érkezünk el azután a „Kavicsasszonyok" titkokkal teljes terhességéhez: egy-egy alakjában, Juhász Ferenc nagy-szerű hasonlatával élve, mintha már „szakállt eresztve" növekedne belül „homlokáig a csecsemő", a rég megszülésre érett új forma és új tartalom, amit (de most már a maga útjának a törvényei szerint) csakis minden korábbinál következetesebb elvonatkoztatás segítségével tud kifejezni. Lám, e három forduló csupa izgalmat kínál, külön-külön is; a legfontosabbnak azonban a periódusokat összekötő, azokon végighúzódó törekvés lényege látszik. Mi lehet ez? Miben lehetne valóban röviden összegezni e mozgás fő indítékait? Minek a logikája irányította éppen igy ezt a pályát? Erre a művész így felel: — Az értelem logikája alapján jut az ember egy olyan ponthoz, ahol a természet megjelenítése már nem elég: a gondolatot is ki akarja fejezni. Nem az érdekel, milyen formája is van egy fának, hanem hogy hogyan nő ki a földből és milyen gyümölcsöt hoz. Ez a természet igazi titka, ezt kell megtanulni, ellesni tőle. Valami sajátos kettőződés révén, nyilvánvalóan: egyszerre kellene kívülről látni az egészet, s közben benne magamat is. Megtartani s egyben le is küzdeni az ember és a természet furcsa dualizmusát: igen, ez lenne a legfontosabb. Az irónia mindenesetre sokat segít ebben. — Első kiállítása ez Magyarországon. Munkásságát valóban reprezentálja az itt bemutatott anyag? — Igen. Az összeállítás parabolikus, és Makrisz Agamemnon rendezése kitűnően vezet végig a különféle fázisokon. Hogy hol kezdtem s onnan hová jutottam el. Átballagunk az első terembe: feszülő energiával töltött figumtív alkotások sorakoznak itt. A sarokban pedig, helyükre várva, egymásnak támaszkodnak a „Kavicsasszonyok". — Itt, mindennek az elején talán si-kerül bizonyítani, hogy ezt a kifejezési (figurális) módot is ismerem. S hogy ha most absztrakt szobrokat készítek, nem a divat kedvéért teszem. — Érthető lesz ez az anyag? — Amikor a Termini pályaudvar 128 méteres frízét csináltam, a lent álldogáló taxisok sokat vitatkoztak rajta. Volt közöttük egy, akit társai szélesebb tájékozottsága miatt kiváltképp tiszteltek. Hallom, amikor valaki megkérdezi tőle: „Mégis, mondd már, mi a fene ez?" S hallom mindjárt utána a választ: ,Törődöm én azzal? Nekem tetszik!" Ha a közönség szeretni fogja azt, amit itt talál, tetszeni fog neki. De ha meg akarja érteni: gyűlölni fogja. — Mi a magyar abban, amit kiállított? — Majdnem negyven évi távollét után is elég jól beszélem a nyelvet, igaz? Soha nem tagadtam le, hogy magyar parasztgyerek vagyok. — De mi a magyar a szobrokon? — Lehet. hogy csak tudat alatt műkődő erők révén, de a természetközelség feltétlenül erre utal. S hasonlóképpen a ritmus szeretete. — Tartozik valamilyen iskolához vagy áramlathoz? — Ez igazán naiv kérdés volt, csak nemes büszkeséggel felelhet rá. — Nem. Az oroszlán mindig egyedül jár vadászni. Olyan a válasz, amilyen ő. Magányos, frappáns és magabiztos. Állunk, a beszélgetés mind népesebb hallgatótáborával, és csönd van: valamit kellene kérdezni még. — Mit szeretne mondani, ezeken kívül valami fontosat. hazai bemutatkozása előtt? — Ady szavát hívom segítségül: szeretném, ha szeretnének. Körben mindenki mosolyog. Adyban végleg megértettük egymást.