Megnyílt Amerigo Tot kiállítása a Műcsarnokban

Sokszínű, érdekes legenda szövődött Amerigo Tot köré négy évtized óta. A legendát, amit Szerb Antal kezdett szövögetni s budai, árnyas kiskocsmákban elbeszélés közben alakítgatta boldogult úrfikorunk idején, írásban is lerögzítette „Utas és holdvilág" című regényében. A legenda hőse, mint egykor a hódító légiók, a Via Flaminián ügetett be az örök városba az apostolok lován, miután kijárta Moholy-Nagy, Gropius, Kleé mellett a dessaui Bauhaus iskoláját. 1933-ben azonban berobbant az apokalipszis, uralomra került Hitler, s a Legendák hőse, a robusztus magyar paraszti ivadék — nem a Tiborcok fajtájából való, inkább Dózsa György családfájából faragtak — felemelte öklét, hangját, s ezért a fasiszta rémuralom koncentrációs táborba csukatta. De hiába volt a villanyárammal átitatott szögesdrót, az erős ököl, az okos fej, az életkedv, a hit a jövőben s nemcsak az egyéni életben, hanem az emberiség jövőjében kiszabadította magát, Tot megszökött s így került Itáliába. Ettől kezdve szövődik a legenda, a korszerű tündérmese, mely mint a jó mesék általában, tele van borzalmakkal, szépségekkel, csalódásokkal, sikerekkel, bánattal és örömmel. Az erős alapszövet —melyre sok-sok művészbarát, műtörténész, riporter, író, költő hímzett egy-egy legenda-öltést, mustrát, a maga meglátását, élményét kifejező stílusában — megbízható, paraszti háziszöttes. Az 1962-es velencei Biennálén kerültem először szemtől-szembe Amerigo Tot szobraival. Az olasz pavilon előtt hatalmas vasbeton alakzatok állították el lélegzetemet. A Biennálé tarka tohuvabohujának zaklató-idegesítő légkörében úgy szóltak hozzám ezek a nonfiguratív alakzatok, mint a leghumánusabb, férfias, emberi hang. Mintha egy óriási lapátszerű tenyér ökölbe szorítva állott volna előttem, lesujtásra-védelmezésre készen, oldalt pedig a középkori kínzószerszámot idéző szerkezet mondta el mindenkinek, akinek füle van a hallásra, szeme a látásra, érzéke a befogadásra, hogy bizony az ember és az emberiség ellenségei, a fejlődés, a haladás gátlói kerekbe töretnek. „Protesta", ez volt Amerigo Tot vasbeton téralakzatainak címe, vagyis Tiltakozás I., II., III. Mert egyszer nem elég tiltakozni. Nem vagyok túlzottan járatos a táncdaltörténetben, de azt hiszem Amerigo Tot előbb protestált, mint az ifjúság a protest-song műfarában. Nem is fontos, ki volt az úttörő. ki kezdte el. Fontos, hogy a művészet felfedezte ezt a fegyvert, használja dalban, térben, síkon, nem teszi le a kezéből, él vele ki-ki képessége, tehetsége szerint. (Ezek a szobrok is itt vannak a kiállítás fő helyén.) A Protesta előtt Rodin alig kétezer szavas „testaanentuma" jutott eszembe, melyről Sir Herbert Read azt írja: „A humanista szavai ezek, aki mindig arra törekedett, hogy az exnberiséget szolgálja és hogy műveit a nyilvánosság elé tárja. Társadalmi és művészi eszményei ugyanazok voltak, mint Pheidiasé és Michelangelóé, mint a középkor képfaragóié, akiket ő Michelangelo elődeinek tartott." És hogy is szól a rodini intelem „ite missa est"-je? Az a fontos, hogy érezz, szeress, remélj, remegj. élj, Elsősorban ember légy, s csak azután művész. Kétségtelen, hogy Amerigo Tot a próféták, a Sixtus-kápolna prófétáinak nyelvét is beszéli perfektül, mint más nyelveket és épp oly emberségesen plasztikus tömörséggel, szuggesztíven beszél a szobrászat nyelvén is. Nem lehet véletlen, hanem szinte sorsszerű, hogy a gyilkos drótsövény alól kibújva éppen Itália felé vette útját, ahol felfedezte az olasz reneszánszot, mely lenyügözte, évtizedekig válsággal sújtotta, kínozta, gyötörte. Szerencséjére és szerencsénk-re Amerigo Tol nem neuraszténiás, neurotikus alkatú művész, mint volt. Michelangelo vagy a mi szelíd szavú Juhász Gyulánk, aki az örök valókat csupán mély álmainkban látta, s a titokzatos végtelenben a gyötrődések átváltását a győzelemre. Amerigo Tot a földön is megvalósíthatónak tartja mindezt. Hisz ebben és dolgozik érte, ha kell partizánnak áll be, hidakat robbant, ha úgy látja itt az ideje, öklével odasújt. És hisz abban, hogy a Juhász Gyula-i „szép, nagy precessziót", az életet is, ezt az amorf anyagot meg lehet formálni, lehet életformát alkotni, teremteni, megszerezni az erkölcsi, anyagi sikert, amit valaki munkájával, eredményeivel megérdemel. Van egy munkával szerzett műterme Róma egyik művészutcájában, a Via Marguttán, háza, melynek vendéglátó kapuja nyitva áll a magyarok előtt. Tud főzni, olykor maga varrja ruháit is. A z élet, a „szép nagy precesszió" itt van most előttünk teljes egészében a Műcsarnok termeiben. És itt van Amerigo Tot természetesen testi valóágában és jelen van alkotásaiban. Ha komoly, ha dühös, ha dühöng, ha játszik, vágyik, álmodozik, szerelmes vagy csalódott, mindig emberi érzéseket, közösségi élményeket rögzít bronzban, fában, vasbetonban. Pontosan tudja, milyen anyaghoz kell nyúlnia eszméjének, gondolatának kifejezésére. Egyik legszebb plasztikájának, amit nemes vörösrézből csinált „Negatív-pozitív forma" címet adta. Adhatta volna azt is: vágy, szerelem, ideális élettársak, megtalált boldogság, meg hasonló szinonimákat ebből a tárgykörből. De akkor mi dolgunk, mi hasznunk lenne nekünk nézőknek, ha a művész nem gondolkodtatna meg bennünket, ha nem serkentene képzettársításra, ha mindent eleve szájába rágna? Teljes portrét ad ez a műcsarnoki kiállátas Amerigo Totról, hiánytalanul megmutatja, feltárja egy kalandos, regényes művészpálya minden fontos állomását. Egy mesterét, aki az érből befutott az óceánba. Hogy ez az óceán nagy, az biztos, de szentségében lehetnek kétségeink. Mindenesetre Amerigo Toton nem múlik, hogy e jelzővel illessék. Az az ember, az a művész, akitől Picasso megirigyelte hüvelykujját, a Fejér megyei Csurgón látta meg a napvilágot. Nemzette Tót Imre, szülte a Mérleg jegyének havában Naszályi Zsófia és a csurgói kálvinista templomban keresztelték Imre névre anno domini 1909. szeptember 27-én. Amerigo Tot első hazai kiállítását szombaton délben nyitotta meg Somogyi József, a Magyar Képzőművészek Szövetségének elnöke a Műcsarnokban. A kiállítást a tervek szerint június 8-ig tartják nyitva.