A római Montparnasse

A Montmartre-on és a Montparnasse-on otthon vagyunk akkor is, ha sohasem jártunk arrafelé. Jean Gabin mosolya s a Monpti alakjai segítségével megtaláljuk az utat Ady Endre bakonyában. A francia képek tarka serege elvitte a párizsi művészvilág hangulatát hozzánk, akárcsak Helsinkibe...
Kevesen tudják, hogy Rómának is van eleven Parnassusa. Az idegen túl nagy feladattal jön ide: az ókort meg kell hódítania, úgy mint a cinqucentot - két tál spaghetti közt el kell szaladnia a szoptató farkastól Benvenuto Celliniig s ebbe belefárad. Sokan úgy készülnek a hazamenetelre, mint egy vizsgára. Igenis, kérem, láttam az Angyalvárat. Persze, végigmentem az egész Vatikánon. Hogy ettem-e katakombát? Már hogy is ne! Az a sós izé, nem?
Pedig a római Via Margutta is megér egy látogatást annak, aki nem biztosítja a művész címet az elhaltaknak. Itt, a Pincio sötétzöld pineáinak tövében fejlődött ki az különleges olasz stílus, amely a nagy reprezentatív kiállításokat jellemzi – a velencei, milánói, római mostrák és biennálék szobrai s képei ezen az utcán át vonultak ki hódító útjukra. Ez az olasz csizma legkisebb köztársasága és nem a híres San Marino. A keretezők, gipszezők s bronzöntők hadserege védi, a modellek tarka raja, a hosszúhajú, vagy immár kopaszodó Raffael-utódok tanácsa kormányozza. Moziszínészek, álmecénások (az utolsó igazit Horácius látta itt Rómában) s igazi számlát hozó kifutófiúk egészítik ki a változatos társaságot. Ennek a társadalomnak az élete azonban az atelierekben zajlik le, melyek itt a tetőkön ülnek, az udvarokon guggolnak, vagy a Pincio oldalára kapaszkodnak. Mintha a kép, mint valami ritka virág, csak az üvegházban teremne meg. Ha az idegen művész végigmegy a Marguttán és ateliert keres, ez az jelenti, hogy polgárjogot akar szerezni Szent Péter városában.
– Nagyon poros volt Tóth Imre cipője, amikor először ment végig a Marguttán, mert messze van a mesterek utcája Drezdától gyalog...
– Hogyan kezdi el itt az ember a munkát?
Az idősebb kolléga elgondolkozott. Egy ideig nagy buzgón törte a fejét, azután hirtelen megszólalt:
– Erre csak két lehetőség van.
– Kettő?
– Igen. Vagy személyvonaton megy haza, – ez olcsóbb, de lassú – vagy, tudja mit, egyszerűen beül a gyorsba s holnap már otthon is van.
Tóth Imre szépen megköszönte a jótanácsot. Elment s aludt egy édeset Sixtus pápa hídja alatt, aztán megkóstolta, hogy a kapucinusok hogy főzik a bablevest... s aztán Mussolini kezet rázott vele, mert megnyerte az olasz állami ösztöndíjat 114 pályázó között, Badoglio tábornagymodellt ült neki s tavaly első lett a nemzetközi pályázaton albán nemzeti emlékműve. Ő alkotta meg a sanmichelei hadiemlékszobrot, az utolsó velencei biennálé legszebb férfifejét, – egyszóval nagy úr lett ebben a köztársaságban, pedig a művész ismeri el a legnehezebben, hogy a szomszédjában is pislog a szikra...
A kormányzó sajátkezűleg tűzte mellére az érdemkeresztet, de kitüntette a margutta is a maga módján. A gipszöntők, a keretezők már messziről köszöntik, ha az új cipője végignyikorog a híres utcán. (Most már nem poros.)

– Saluti, professore!